Nem őshonos halfajok Magyarországon

    Magyarország természetes vizeiben eddig 81 halfaj fordult elő, ebből tizenhét betelepült vagy betelepítették. Vannak közöttük ragadozók és "békések" is egyaránt.
    A betelepült jövevények is általában valamilyen emberi közreműködésnek köszönhetik új otthonukat. Példaképpen a kessler géb (Neogobius kessleri) esetében sem valószínű, hogy megküzdött volna a Vaskapu nehézségeivel - vélhetően a hajók balanszvizével utazott idáig.
    Természetesen a betelepített fajok sem mindig halgazdasági szempontból kerültek vizeinkbe: volt amelyiket akvaristák rakták ki, és voltak olyanok is, amik a telepítéssekkel véletlenül kerültek be "nem tervezett" halként. A nem őshonos halak megítélése sok vitát váltott már ki a szakemberek és a "laikusok" körében; jónéhány fajról bizonyíthatóan kiderült már nemkívánatossága a hazai vizekben. Közismert az Amerikából betelepített törpeharcsa (Ictalurus nebulosus) esete, ami manapság már legtöbb vizünkben megtalálható és az esetek többségében - nevéhez méltóan - "elfelejt" megnőni tizenöt centiméternél hosszabbra. Kis méretéhez képest borzalmas étvággyal áldotta meg a természet, így ami befér a száján azt általában le is nyeli: legyen az szúnyoglárva, ikra, netán halivadék. Ez a faj sok holtágat, tavat szinte teljesen lakhatatlanná tett már más halak számára.
    Gazdaságilag szintén értéktelen, szapora ikrapusztító a razbóra (Pseudorasbora parva), amit csak a horgászok tudnak értékelni csalihalként.
 
    A következőkben ezeknek a halaknak néhány általam fontosobbnak ítélt tulajdonságát írnám le.

    Amur (Ctenopharyngodon idella): eredeti elterjedése a Jangce és a Sárga-folyó volt. A XX. században kezdték telepíteni világszerte ennek köszönhetően nemcsak Európába, hanem a tengerentúlra is eljutott.
    Magyarországra a '60-as években került be, először véletlenül majd rendszeresen telepítve. Eredetileg a növényzettel sűrűn benőtt vizekbe tették a vegetáció visszaszorítása érdekében, bár volt, hogy ez túl jól sikerült, mint például a tihanyi Belső-tónál. Itt a nagy számban telepített amurok nemcsak hínárt "legeltek", hanem a tó nádállományában is jelentős kárt tettek, ami csak az utóbbi években tudott regenerálódni. Mindebből következőleg nem csak a hínárban és a nádban tett közvetlen károkozása jelentős, hanem az ezt ívásra használó őshonos halaink szaporodási lehetőségét is lerontotta.
    Az amur nem tartozik a kisétkű halak közé. 20 C°-nál melegebb vízhőmérsékletnél van igazán elemében, ilyenkor testtömegének 100-120%-át is elfogyasztja naponta. A hazai vizekben ez a hal akár 40 kg-os tömeget is elérhet. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy vizeinkben nem jelentős a szaporodása.

    Fehér busa (Hypophthalmichthys molitrix): eredeti hazája szintén Ázsiában található, az Amurban és nagyobb mellékfolyóiban él. Telepítésében biztosra mentek: az európai vizeken kívül eljutott Mexikóba és Új-Zélandra is.
    Első csapatait Magyarországra 1963-ban hozták a Szovjetunióból. Elsősorban planktonikus szervezeteket, ezen belül is fitoplanktonokat fogyaszt. Bár eredetileg folyóvízi hal, a nagyobb állóvizekben is jól érzi magát. Szaporodása is folyóvízhez kötődik, bár ez hazánkban nem jelentős. Fő probléma ezzel a hallal, hogy visszafogása Magyarországon igazán nem megoldott, így állományait nem tudják hasznosítani a kellő mértékben. Táplálékkonkurense sok őshonos halunk ivadékainak. A hazai vizekben akár az egy méteres hosszúságot is elérheti.

    Pettyes busa (Aristichthys nobilis): eredetileg Kína folyóiban élt. A pettyes busa is több kontinensre eljutott: megtalálható Európában, Afrikában, az Egyesült Államokban, de Peruban is. Hazánkba 1963-ban hozták be. Tápláléka zömét a zooplanktonok teszik ki, de emellett jelentős a lebegő szerves törmelék fogyasztása is, amit a kopoltyúívek belső oldalán található szűrőszervvel vesz fel. A problémák hasonlóak a fehér busánál leírtakkal.
 
    Razbóra (Pseudorasbora parva): mivel elterjedési területe egyezik a két busával, könnyen bekeveredhetett azok ivadékai közé és így eljuthatott, majd elszaporodhatott vizeinkben. Elsőként Pakson egy halgazdaságban tűnt fel 1963-ban. Ezek után rohamosan terjedt lényegében összes vizünkben, beleértve a kisebb tavakat, folyókat, de a hegyi patakokat is.
    Táplálékát nagy részben planktonikus szervezetek teszik ki, de emellett fogyaszt ikrát is. Ívás után a hím őrzi a lerakott ikrát, így biztosítva az utódok fennmaradását. Mivel tág tűrésű faj - ráadásul szapora és rendkívül agresszív - nagyon komoly gondokat okoz vizeinkben.

    Ezüstkárász (Carassius auratus): ezt a Délkelet-Ázsiából származó halat 1954-ben telepítették a hazai vizekbe. Ettől kezdve rohamosan terjedt - manapság egész Európában megtalálható.
    Szintén rendkívül sikeres fajnak tekinthetjük. Szaporodása különleges, úgynevezett gynogenesis. Rossz körülmények között, ill. az elterjedési terület szélén élő populációk egyedeinek java ikrásokból áll. Szaporodáskor az ikrás kárászok más pontyfélékkel együtt ívnak, de a más fajba tartozó hím halak spermiuma nem megtermékenyíti a petét, csak az osztódását indítja meg. Ha jobb körülmények közé kerül a populáció, vagy megnő az egyedszám, akkor a tejesek is elszaporodnak, így beindulhat a “tényleges” szaporodás. Magyarországon sokáig szinte csak ikrás ezüstkárászt lehetett fogni, de ma már a tejesek is hasonló arányban fordulnak elő, mint az ikrások.
    Szintén hajlamos a túlszaporodásra, erre jó példa a Kis-Balatonban élő populációja, ahol évről-évre nő az egyedszáma, elnyomva az őshonos halakat, például az aranykárászt (Carassius carassius) vagy a védett lápi pócot (Umbra krameri). A populáció időnként összedől egy látványos halpusztulásban.

    Törpecsík (Sabanejewia aurata): használatos még a balkáni csík, bolgár csík, kőfúró csík elnevezés is. Nem nehéz párhuzamot felfedezni a balkáni gerle (Streptopelia decaocto) és a balkáni csík hazai megtelepedése között; a Duna délkelet-európai szakaszán volt eredeti elterjedési területe a nálunk is élő alfajának.
    Magyarországon 1948-ban mutatták ki először. Terjedése spontán úton ment végbe, ami a mai napig is megfigyelhető. Legkedveltebb élőhelye nagyobb folyóink gyorsabb, kemény aljzatú szakaszai. Tápláléka apró, talajlakó gerinctelenek. A hazai környezetbe gond nélkül beilleszkedett, igaz konkurenciát nem okoz őshonos halaink számára. Magyarországon délkelet-európai bennszülöttségének köszönhetően védelem alatt áll.

    Törpeharcsa (Ictalurus nebulosus pannonicus) Európába a XIX. században került be Észak-Amerikából. Itt alakult ki a pannonicus alfaj.
    Eredetileg egy szürke harcsa (Silurus glanis) minőségű halnak vélték, de az európai vizekben törpe növésűvé vált. Így gazdaságilag is kimondottan károsnak bizonyult. Szaporodására jellemző, hogy az ikrát mindkét szülő őrzi.
    Manapság úgy tűnik, mintha visszaszorulóban volna néhány vizünkből (például a Fertő-tóból teljesen eltűnt); jelenléte mindenképpen káros és nemkívánatos.

    Fekete törpeharcsa (Ictalurus melas): ez a faj jó példa arra, hogy a “szakértők” nem tanulnak saját hibáikból. Ezt a halat 1980-ban hozták be Olaszországból. Bár még csak kevés helyen figyelték meg - például a Tiszában, a Hármas-Körösben, stb. - de terjedése egyértelműen kimutatható. Hasonló életmódú és a habitusú, mint a törpeharcsa, így sokáig egy fajnak vélték a kettőt, és a problémák is hasonlóak.

    Szivárványos pisztráng (Oncorhynchus mykiss): Észak-Amerika Csendes-óceáni partvidékéről származik. Szintén “világlátott” faj. Európában több önfenntartó populációja van, emellett a fekete kontinens sok patakjába betelepítették. Eredetileg három állományát különböztették meg: a tengerbe vándorlót, az állandóan édesvízben tartózkodót és az állóvízit.
    Magyarországra 1885-ben telepítették elsőként a vándorló magatartásút, melyek annak rendje és módja szerint elvándoroltak vizeinkből. Ezek után behozták a helyben maradó változatát, amit sikeresen megtelepítettek. Jelentősége elhanyagolható: leszámítva egy-két patakunkat, természetes vizeink nem igazán megfelelőek számára. Emiatt inkább a tógazdasági szaporításának van gazdasági jelentősége.

    Tüskés pikó (Gasterosteus aculeatus): Európában és Észak-Amerika mindkét partvidékén szinte mindenhol megtalálható. Közép-Európában nem őshonos. Magyarországon 1956-ban mutatták ki először, de csak a ’80-as évektől vált gyakoribbá. Kezdetben védett, majd elevették e státuszt, és most az “egyéb halak” kategóriájába tartozik.
    Jelenleg csak a Dunában és néhány patakjának torkolati részén fordul elő kisebb-nagyobb számban. Hazai állománya nem jelentős. Közép-Európába valószínűleg akvaristák közreműködésével került.
    Szaporodását sokat vizsgálták. Biztosan felrémlik a középiskolai biológia könyv etológiai része, ahol a hím pikó fészek-őrző magatartását mutatják be.
    Remélhetőleg a pikó azon jövevény fajokhoz fog a továbbiakban is tartozni, amelyek nem okoznak gondot a hazai vízi közösségekben.

    Naphal (Lepomis gibbosus): szintén egy újvilági faj, melynek eredeti elterjedése Kanadától Mexikóig tartott. Ma Európa-szerte megtalálható.
    Magyarországra 1905-ben került, manapság az egész országban jelen van. Eredetileg ezt is akvaristák hozták be, de sajnos a naphalnál rosszabbul sült el, mint a pikónál. Fiatal tavaknál uralkodó fajjá tud válni, rendkívüli reprodukciós képességének köszönhetően. Egyévesen már ivarérett (és ívik is), de ezzel még nem éri be: egész nyáron át két-három hetente képes ikrázni. Fő gond, hogy tápláléka nagy részét teheti ki az ivadék és az ikra. Emellett agresszívan territóriumtartó.

    Pisztrángsügér (Micropterus salmoides): Észak-Amerika keleti partvidékéről került Európába. Hozzánk 1909-ben kezdték betelepíteni, nem sok sikerrel. Manapság is csak egy-két vizünkben van jelen, így ez a ragadozó hal nem sok gondot okoz. Hasonlóan a naphalhoz, egyévesen ivarérett, területtartó, de úgy tűnik, a pisztrángsügérnek nem felelnek meg a hazai vizek adta adottságok.

    Tarka géb (Proterorhinus marmoratus): eredetileg a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger félsós parti vizeiben és a beléjük érkező folyók torkolati szakaszán éltek. Manapság is terjeszkedőben lévő faj.
    Magyarországon 1875-ben jelent meg a Dunán. Ma a Tiszában és a Körösök vízrendszerében is megtalálható. Dunai terjedése a folyó német szakaszánál tart már.
    Az ívás után a hím kelésig őrzi az ikrákat. A tarka géb planktonszervezetekkel, fenéklakó gerinctelenekkel, növényeket borító moszatokkal táplálkozik. Ez a jövevény faj úgy illeszkedett be a hazai vízi társulásokba, hogy annak egyensúlyát nem borította fel, sőt bizonyos területeken, ahol nagyobb egyedszámú populációja él, ott még mint táplálékállat is jelentős lehet.
    Sokáig védett volt, majd ezt megszüntették.

    Folyami géb (Neogobius fluviatilis): elterjedési területe eredetileg hasonló volt mint a tarka gébé, terjedése viszont később indult meg a Dunán. Magyarországon 1970. óta van jelen. A Dunán Esztergomig jutott; a Balatonban mindenütt gyakori partközeli fajjá lépett elő, de a Kis-Balatonban is megtalálható már. A Tiszán, a Tisza-tóban volt jelentős állománya.
    Szaporodása is hasonló a tarka gébéhez, a hím szintén őrzi az ikrákat.
    Tápláléka zömét ugyan a fenéklakó gerinctelenek teszik ki, de emellett jelentős lehet ikra- és ivadékfogyasztása is, ám nem ritkán ő válik nagyobb ragadozók táplálékává.
    Jelenléte a hazai vizekben közel sem annyira közömbös, mint a tarka gébé.

    Kessler géb (Neogobius kessleri): ponto-kaszpikus elterjedésű faj. A Dunán a század eleje óta megtalálható, a hazai szakaszon viszont csak az utóbbi pár évben jelent meg. Manapság az ausztriai szakaszon is megtalálta helyét, sőt várható további terjedése is.
    Jelentős az ikrafalása és az ivadék pusztítása is. Igaz, most még úgy tűnik színesíti halfaunánkat, de a jövőben még komoly gondot okozhat.

    Végül egy rejtélyes körülmények között bekerült halfaj maradt, aminek hazai elterjedési esélye egy darabig a nullával lesz egyenlő. Ez a hal az amuri géb (Perccottus glehni). Eredeti hazája az Amur és vízgyűjtője, így természetes terjedése kizárható.
Magyarországon csak a Tiszában fordul(t) elő. Nem kizárható, hogy akvaristák tették be. Európai elterjedése is csak pontszerű populációkban ismert. Életmódja hasonló a kessler gébéhez.

    A fajok leírásánál törekedtem csak a tényeket közölni, hogy minden olvasó eldönthesse az adott faj hazai vizekben betöltött pozitív, avagy negatív szerepét. Bár ez tartok tőle néha nem sikerült és egy-egy fajnál kisarkítottam (de nem eltorzítottam) a tényeket.
    Sajnos a halaknál is beigazolódott, hogy ha az ember belenyúl az élőlények természetes elterjedésébe és gondolkodás nélkül telepít új fajokat, abból nem sok jó fog kisülni és valamilyen élőlény bizonyosan sérülni fog benne.
    A legszomorúbb az egészben, hogy a mai napig sem tanult az ember a hibáiból és még mindig kísérleteznek új fajok betelepítésével. Több hazai halgazdaságban tenyésztik már, az iszonyú étvágyú afrikai harcsát, a pettyes harcsát vagy a már megtelepített amur rokonát a fekete amurt. Ne adja a sors, hogy bármelyik faj hozzászokjon a hazai természetes körülményekhez és vizeinkben szaporodni tudjon.

    Irodalom

Pintér, K. (1989): Magyarország halai, Akadémia Kiadó, Budapest. p.: 202

Harka, Á. (1997): Halaink. Természet és Környezetvédő Tanárok Egyesülete. Budapest. p.: 176

Vida, A., Korsós, Z. (1998): Magyarország halai, kétéltűi, hüllői. Kossuth Kiadó (CD-ROM)