Mit lehet ilyenkor Rétszilason látni? - ez a kérdés jónéhányszor elhangzott, mire vonatunk lefékezett a cilasi állomáson. Ekkor még jobban megerősödött bennünk a megállapítás, miszerint vélhetően semmit, hiszen tavaszi meleg miatt félő volt, hogy a téli fajok eltűntek, de a tavaszi madarak még nem ”jöttek elő”.
    Itt a cáfolat! - mutatott fel egy átrepülő kerecsenre Gábor, mely engem is rögvest felébresztett... Na azért csak van remény - így már jobb hangulatban szedtem elő ütött-kopott teleszkópomat, hogy átnézzem az első tó távoli sarkában üldögélő vízimadarakat.
    A szürke nyári ludak között egy kisebb termetű fehér liba úszott, jót derültünk, hogy biztos itt van Márton lúd, csak innen nem látjuk a nyakában Nils Holgerssont... A töltésen közelebb érve kezdtünk visszavenni a poénokból, mert a fehér madár összecsukott szárnyainak végét fekete tollak színezték. A fenébe, ilyen házi lúd nincs, ez csak egy sarki lúd lesz! - biztattuk magunkat. Viszonylag közelről megszemlélve a madarat tényleg furcsa volt, zömökebb a nyáriaknál, feje egészen más alakot mutatott, és a szárnyvégi fekete szín sem hagyott nyugodni... Csak fel kéne reptetni - állapítottam meg, miután néhány ”bizonyító” képet készítettem róla, a kis kétszázashoz mérve fényévnyi távolságról. Ebbéli vágyam egy pillanat múlva teljesült is, a csapat felugrott, így megszemlélhettük a faji bélyegeit jól mutató hófehér sarki ludat.
    A madarak áttelepültek egy másik tóegységre, így mi is tovább haladtunk. Jó mozgás volt, de alig tudtunk figyelni a látnivalókra, pedig ahhoz képest, hogy a vonaton már szinte megbántuk az eljövetelünket, sok jó faj volt: távcső elé került majd' minden hazai úszóréce, megjöttek az első bíbicek és pajzsos cankók, de énekesekből sem volt hiány. Érthető módon mégis a sarki lúd képe lüktetett bennünk, miközben egyre közeledtünk az ominózus tóegység felé...
    Kissé félve léptünk ki a nádsáv takarásából, s futtattuk végig szemünket a vízen. Ott vannak a sarokban! - derültünk fel, amikor képbe került a néhány nyári lúd között úszó hólúd. Ám itt nem volt egyszerű a helyzet, a tó vége igen messze volt, így a fotózás reménye elveszett.
    Kis stratégiai egyeztetés után Gáborral megegyeztem, hogy én lövésre készen állva várok, míg ő felrepülésre készteti a csapatot - remélve, hogy így közelebb kerülnek hozzám. Nem volt egyszerű...
    A máskor oly vigyázó nyári ludaknak esze águkban sem volt felugrani, a fehér vendég pedig nem mert kezdeményezni. Nagy sokára (mindenféle fondorlatos módszer bevetése után) csak szárnyra kapott a gágogó sereg, köztük a kontrasztot gyönyörűen mutató sarki lúddal! A kezem úgy járt a csévélőkar és az exponálógomb között, hogy egy jobb fajta motoros gép is elirigyelte volna a sebességet. A madarak valóban közelebb repültek át, de el is tűntek a tavak között, s láthatóan messzebbre húztak, mint az előbb.     Mire Gábor visszaért, igencsak elment az idő, így sietni kellett a vonathoz. Végig azon tanakodtunk, hogy a liba hová ereszkedett le, hiszen amerre mentek, már véget ér a tórendszer.
    Kérdésünkre a vonaton kaptunk választ, amikor a távolban megpillantottuk a sínek mentén húzódó vetésen szedegető ludakat.
    Életre szóló élmény volt az állomásról kigyorsító szerelvény ajtaján kilógva gyönyörködni a sínektől alig harminc méterre, a lemenő nap fényében álldogáló sarki lúdban...