Bevezetés
    Jelen írásom alapvető célja, hogy a madarászok számára - igaz csak vázlatosan - bemutassam e kevéssé ismert állatcsoportot, főképp azért, mert számtalan esetben kerülnek hálóba denevérek, amelyeket aztán mindenki saját módszere szerint szed ki, ill. saját belátása szerint ereszt tovább...
    Jómagam elsősorban Tuboly Ádám barátomnak ill. a Magyar Denevérkutatók Baráti Körének szárnya alatt ill. a Göncöl Szövetség tagcsoportjaként működő Börzsönyi Bőregerész Társaságnak köszönhetem denevéres ismereteimet.

    A denevérekről általánosságban
    A denevérek az egész világon elterjedtek, de mivel nagyrészt rovar-, ill. gyümölcsevők, a szélsőségesen hideg területekről hiányoznak. A mintegy ezer fajt két nagy csoportba, a repülőkutyák és a denevérek alrendjébe sorolják. Ez utóbbiba majd' nyolcszáz faj tartozik, Európában ebből 31 fajt tartanak nyilván. Ezért is figyelemreméltó, hogy hazánkban eddig 26 faj fordult elő!
    A nálunk élő fajok mind rovarevők, ezért a téli időszakban nyugalomba vonulnak. Ez előtt - ősz táján - történik párzásuk. A tavaszi felélénkülést a nyári szállásokra való szétrajzás követi, ahol kialakulnak az ún. szülőkolóniák. A denevérek meglepően hosszú életűek, esetenként 30 évet is megérhetnek, de az átlagéletkor is 3-5 év.
    Annak ellenére, hogy bőregér elnevezésük is emlős voltukra utal, sokszor még művelt emberek is zavarba jönnek, ha a denevérek hovatartozásáról kérdezik. A madaraktól eltérően minden fajuk röpképes és rendelkezik az ún. patagiummal, azaz bőrvitorlával, mellyel az aktív repülésre képesek. Ez a "repülőkészülék" - mely máshogy alakult ki, mint a madaraké - a mellső végtagok meghosszabbodott ujjai, a törzs, a hátsó végtagok és a farok között feszülő, igen rugalmas bőr, melyet idegek, véredények és finom izomrostok szőnek át. Ennek nemcsak a repülésben, hanem a vadászatban is nagy szerep jut, a "becélzott" rovart sokszor szárny- vagy farokvitorlájuk segítségével kapják el.
    A denevérek további sajátossága fejlett tájékozódási rendszerük. Ez közismerten ultrahang segítségével történik, melyet egyes fajok a szájukon, mások az orrukon, esetleg mindkét szerven keresztül adnak ki, szabad légtérben való repüléskor átlag egy jel/szárnycsapás mennyiségben. Ha valamely tárgyról visszaverődött jeleket fog az állat, a kibocsátott mennyiség ugrásszerűen nő. Természetesen az ultrahangos tájékozódás módszerei, hatékonysága csoportonként, fajonként különböző lehet, de mindenképp bámulatra méltó tulajdonság. Az, hogy mégis viszonylag könnyűszerrel be lehet fogni példányaikat függönyhálóval, azzal magyarázható, hogy szálláshelyük környékén a denevérek már szinte "megszokásból repülnek", ha úgy tetszik, "nem figyelnek oda". (Ezzel szemben egyes fajok laboratóriumi vizsgálatok során a 0.08 mm vastag nejlonszálat is könnyűszerrel kikerülnek...)
    A denevérek "vonulásának" (ennek lényegéről sok vita folyik, egyesek szerint ezt nem lehet vonulásnak nevezni, csak kóborlásnak, stb.) nyomon követésére először az 1910-es években próbálkoztak gyűrűzés segítségével. Ekkor a lábra helyezték a gyűrűt, mely az elmondottakból (patagium) érthető módon nem volt túl sikeres. A máig használatos módszert - "füles gyűrű" alkarra helyezését - 1930. táján dolgozták ki. Hazánkban mintegy 40 éve folyik ilyen jellegű munka, az eddig felhelyezett gyűrűk javát szintén Váradi Feri bácsinak köszönhetjük...
    Fontos tudni, hogy hazánkban a denevérek minden faja védett, ebből hat faj (a hosszúszárnyú-, a pisze-, a csonkafülű-, a kereknyergű patkós-, a tavi- és a nagyfülű denevér) - 100.000 forintos eszmei értékkel - fokozott védelmet élvez!

    A hazai denevérekről
    A már említett 26 nálunk előforduló faj többsége a simaorrú denevérek (Vespertilionidae), míg a maradék mindössze három faj a patkósdenevérek (Rhinolophidae) családjába tartozik. Ez utóbbiakat jellegzetes orrfüggelékük első látásra felismerhetővé teszi, bár - mivel a legfejlettebb "ultrahangkészülékkel" rendelkeznek - ritkán kerülnek hálóba.
    Mivel a madarászok leginkább hálózások során kerülnek "összetűzésbe" a denevérekkel, ezért elsősorban a könnyen akadó fajok elkülönítéséhez, kiszedésükhöz adnék tanácsot, ill. említés szintjén a másik fő találkozási lehetőség: a gyöngybaglyozás közbeni viselkedésre hívnám fel a figyelmet.
    A bemutatásra kerülő fajokat önkényes sorrendben közlöm, rendszertantól függetlenül. A rajzok forrása: Bihari Zoltán (1996.): Denevérhatározó és denevérvédelem, MME Könyvtár 10., Budapest.

    A denevérek határozásáról
    Két fő határozóbélyegre hívnám fel a figyelmet, mely az alábbi fajok mindegyikénél használható. Egyik a fülfedő, ez a fülkagyló előtt található képződmény. Alakja, mérete fajra jellemző, így jól használható bélyeg. A sarkantyú egy porcos nyúlvány, mely a farokvitorla kinyújtásában játszik szerepet.

    Nagydenevérek
    A madarásztáborokban, vagy más hálózásoknál alkonyatkor, az utolsó (lámpás) ellenőrzéskor jónéhány olyan nagytestű denevérfaj kerülhet hálóba, melyek optimális esetben kirágják magukat és távoznak, de esetenként nem tudnak szabadulni. Ezekkel óvatosan kell bánni, mivel tűhegyes rovarevő fogazatuk révén mély sebekettudnak ejteni kezünkön. Leghelyesebb, ha van nálunk egy fél pár erős bőrkesztyű. Ennek segítségével az állatot rögzíthetjük és kiszedhetjük.
    A madaraktól eltérően a szedéskor a szárnyra és nem a lábakra kell koncentrálni. Legegyszerűbb, ha a has alá nyúlva óvatosan megtartjuk az állatot, miközben hüvelykujjunkkal a tarkója táján "nyomjuk", hogy ne haraphasson, ill. nyugton legyen. Kis gyakorlattal a másik kézzel kibogozhatjuk a szárnyat (vigyázva a bőrvitorlára!) és esetleg a fejet (sokszor ráharap a szemekre). A kiszedett állatot érdemes meghatározni, vagy legalább azt megállapítani, hogy valamelyik közönséges faj volt-e.
    Nagy patkósdenevér (Rhinolophus ferrumequinum): a legnagyobb európai patkósdenevér, orrfüggelékéről hamar megismerszik. Nagy termetű (75 mm testhosszú) erősen harapós állat; ritkán akad hálóba. Elsősorban barlanglakó faj, de a nyarat épületekben is töltheti.
    Közönséges és hegyesorrú denevér (Myotis myotis és M. blythi): a két faj nehezen elkülöníthető egymástól, így ezzel a kérdéssel itt nem is érdemes foglalkozni. A hálóba került állat szinte mindig hangoskodik (cittegő, cincogó hangot hallat) és erősen harap. Nagy termetűek (60-80 mm testhosszal), felsőtestük világosbarnás, alsótestük piszkosfehér. Arcorri részük kutyához hasonló,megnyúlt. Gyakorinak mondhatóak, vizeknél de erdős területeken is könnyen hálóba akadhatnak.
    Kései denevér (Eptesicus serotinus): sötétbarna színezetű faj, bőrfelületei (a fejen feltűnően) feketék, erről is fel lehet ismerni. Fülfedője elhegyesedő, a fej irányába hajlik. Nagy termetű (előző fajokhoz hasonlóan testhossza 65-80 mm), harapós faj. Gyakori, elterjedt faj a városokban is fellelhető. Hálózásokkor is elsősorban vizeknél elég gyakran akad, bár kizárólag napnyugta után mozog.
    Korai denevér (Nyctalus noctula): általában vörös színezetű, bőrfelületei szintén sötétebbek, de barnás színűek. Fülfedője jellemzően vese alakú, ez biztos ismérve. Az előzőekhez hasonló termetű és szárnyhosszú faj, harapós. Vizeknél, árterekben, de városokban is igen gyakori, így hálóba is sokszor kerül.

    Kisdenevérek
    A kisebb termetű (30-50 mm testhosszúságú) fajok harapása ritkán okoz sebet, mivel az apró fogak nem tudják a bőrt átszakítani (persze nem kell feltétlen haraptatnunk magunkat...).
    A fajok java része nehezen meghatározható, ezért csak a legjellemzőbb, könnyen felismerhető fajokat ismertetem. Hálóból való kiszedésük hasonló a nagydenevérekéhez, ám itt nem szükséges a kesztyű használata (bár nem árt), de óvatosan, vigyázva kell az állatokkal bánni, mert könnyebben sérülhet a bőrvitorlájuk.
    Kis patkósdenevér (Rhinolophus hipposideros): ártalmatlan, bár orrfüggeléke miatt bizarr külsejű állat. Igen apró, a legkisebb európai patkósdenevér. Épületek padlásain, bányákban fordul elő, így ezek környékén lévő vizeknél (esetleg itatóknál) akadhat, de mivel jól repül és tájékozódik, ezért ritkán kerül kézbe.
    Barna- és szürke hosszúfülű denevér (Plecotus auritus és P. austriacus): igen könnyen felismerhető fajok, egymástól azonban nehezebben elkülöníteni őket. Jellegzetességük a rendkívül hosszú fül, amit pihenéskor (vagy akár kézben is!) hátukra hajthatnak, és ilyenkor fülfedőjüket vélhetjük a fülnek, de kis odafigyeléssel rájöhetünk a "turpisságra". Közepes termetűek, 40-50 mm-es testhosszal. A szakirodalom szerint a barna hosszúfülű elsősorban hegyvidéki, míg a szürke hosszúfülű síkvidéki faj. Erdőkben, épületekben egyaránt találkozhatunk vele, vizeknél gyakran akad.
    Nagyfülű denevér (Myotis bechsteinii): a hosszúfülűekhez képest nem is olyan nagy a füle, viszont más fajokhoz képest feltűnő. Koponyája megnyúlt, így egészen rókaszerű benyomást kelt. Közepes méretű (45-55 mm testhossz), szürkés színű, elsősorban hegyvidéki elterjedésű faj. Ritkán akad, mert a sötétség beállta előtt nem mozog. Fokozottan védett!
    Pisze denevér (Barbastella barbastellus): lapított orrával, fekete színével ördögszerű benyomást kelt. Közepes termetű (45-55 mm testhossz), elsősorban hegyvidéki, erdei faj. Elterjedéséből, viszonylagos ritkaságából adódóan ritkán akad hálóba. Fokozottan védett!
    Vízi denevér (Myotis daubentoni): az egyik leggyakoribb faj, bár előtanulmányok nélkül nehezen határozható. Vizek környékén csapatosan előforduló, közepes termetű (45-55 mm testhosszúságú), barna vagy vöröses színű faj. Biztos ismérve a farokvitorla kétharmadáig érő sarkantyú, ill. szabadon kiálló utolsó csigolya. Alkonyatkor már repül, így a vizeknél, árterekben lévő hálókba gyakran akad.
    Törpedenevér (Pipistrellus pipistrellus): a legkisebb hazai faj, mindössze 30-50 mm testhosszúságú. Gyakori: épületekben, erdőkben egyaránt jelen van. Határozása nehézkes: füle rövid, sötét színű, fülfedője lekerekített végű és a szem irányába hajlik. Az előző fajhoz hasonlóan könnyen akad, de a lámpás ellenőrzésekkor mindig végig kell menni a hálósoron, mert gyakran kiderül, hogy amit levélnek néztünk, az valójában törpedenevér...

    Denevérekkel kapcsolatos egyéb tudnivalók
    A hálózások mellett a gyöngybaglyos célú toronyvizsgálódások alkalmával találkozhatunk még gyakran denevérekkel. Ilyenkor érdemes odafigyelni, és felírni a denevérek faját (ez elég nehéz, de körülbelülre nem lehetetlen) és mennyiségét (bár ez se sokkal könnyebb), majd alkalomadtán értesíteni a Magyar Denevérkutatók Baráti Körét.
    A denevéres vizsgálatok során ugyanígy figyelnek a bagolyra, így sok esetben megvalósulhat egyfajta információ- és adatcsere, mellyel (jó esetben) elkerülhető a torony felesleges zargatása, avagy kiderül védelmének szükségessége.
    Az általam ismertetett fajok közül tornyokban, épületekben a következőkkel találkozhatunk: nagy patkós-, közönséges-, hegyesorrú-, kései-, kis patkós-, tavi- és törpedenevér.
    Nem látom szükségesnek különösebben felhívni a figyelmet a tornyokban való kulturált viselkedésre, ez véleményem szerint mindenkitől elvárható és az ott élő denevérek nyugalmát, védelmét ugyanúgy szolgálja, mint a gyöngybagolyét.
    Érdemes kipuhatolni (főleg ha jelentősebb - 500-1000 pd. - kolóniára akadtunk), hogy mikor szándékozzák az épületet tatarozni, s az esetleges kritikus helyzetet ne legyünk restek jelezni az MDBK ill. az illetékes természetvédelmi szerv munkatársainak!