Bevezetés
A bütykös hattyú napjaink egyik legvitatottabb
madárfaja a jól ismert okok következtében (eredet, terjeszkedés, természetvédelmi
kérdések), ezért különösen érdemes a fajt
és annak legnagyobb hazai élőhelyét vizsgálni.
A faj őshonosságáról
is ellentmondóak a vélemények. Magam a század eleji kézikönyvek, cikkek
és Nomenclatorok áttanulmányozása után annyit tudok megállapítani, hogy
a 1970-es éveket megelőző száz esztendőben a nem telepített példányok biztosan
nem költöttek hazánkban, az azt megelőző adatok pedig felettébb bizonytalanok.
Érdemes lenne a madár középkori (mocsár lecsapolások előtti) helyzetét
feltárandó - bár nem biztos hogy eredményre vezetne - hosszabb levéltári
kutatást folytatni, hiszen számtalan földrajzi nevünk "hattyús" vonatkozású.
Azonban azt is meg kell említeni, hogy a kora-középkortól kezdve sok nyugat-európai
nemesi udvar és szerzetesi közösség tartott a Baltikumból származó hattyút
parkmadárként amit lehet, hogy Magyarországon is követtek. Annyi bizonyos,
hogy az utóbbi évtizedeket figyelembe véve először 1970-ben fészkelt a
faj Magyarországon (Fertő-tó), majd a hetvenes években a Szigetközben,
a nyolcvanas évek elején a Dunántúlon
kezdett terjeszkedni, elérve a Balatont. Hogy az első költések a tavon
mikor voltak arról is megoszlanak a vélemények, valaki 1982-re, valaki
1983-ra teszi az első dokumentált fészkelést. Az bizonyos, hogy a nyolcvanas
évek közepétől a faj növekvő számban van jelen a Balatonon.
A cikk megírásához a már említett kézikönyvek mellett
(Chernel, Madarász, Lovassy, Brehm), Horváth J., Kárpáti Z. "Pusztá"-ban
megjelent cikkét, két szakdolgozatot (Molnár B. és Poós É.), a III. Nemzetközi
Hattyú Szimpózium anyagait, valamint saját,
megjelenés alatt álló cikkemet használtam fel, mint alapvető forrásmunkákat.
Terület, anyag és módszer
A Balaton - mint jól ismert - hazánk legnagyobb
tava, területe 596 km2, hossza
78 km, partvonala majdnem 200 km hosszú amiből kb. 110 kilométert nádas
borít. Ezt a területet jártuk be 1997. elejétől kezdve vonattal, gyalog,
kerékpárral és gépkocsival.
Vizsgálatainkat elsősorban
a vonulásdinamikára, a fészkelő madarak párszámának és a vedlő csapatok
nagyságának és helyének megállapítására fordítottuk. Ezen bejárások alkalmával
törekedtünk arra, hogy minél nagyobb partszakaszt látogassunk meg (nem
az alaposság rovására), itt minden egyes alkalommal feljegyeztük a madarak
számát és státuszát, illetve '97. őszéig fém gyűrűvel, ettől kezdve
színes gyűrűvel (is) jelöltük a madarakat, ezek után természetesen a színes
leolvasásokat is feljegyeztük. Eddig összesen 23 alkalommal látogattuk
meg a tavat, amiből 10-szer a teljes partvonalat sikerült átnézni. Fém
gyűrűvel 62 példányt, nyakgyűrűvel
110 példányt, színes lábgyűrűvel 86 példányt jelöltünk, ezen kívül több
mint 50 horvát, több mint 10 magyar, 1 osztrák, 1 lengyel (fém) gyűrűs
hattyút ellenőriztünk. A színes leolvasások száma meghaladja a 300-at,
amit saját megfigyeléseink mellett sok-sok
lelkes és segítőkész madarásznak köszönhetünk, beleértve külföldieket (Horvátország
kb. 30 pd., Lengyelország 2 pd.) is.
Vonulásdinamikai eredmények
1996/97. kemény telén a tó teljesen befagyott, így
a madarak túlnyomó része elhagyta a tavat, csak kb.
80 madár telelt át a Sió-torkolatában, ahol a folyamatos csapolás következtében
a víz nem tudott befagyni. A telet a balatoni madarak Horvátországban töltötték,
elsősorban a Dráván (különösen az ehhez kapcsolódó erőműi tavakon), illetve
azon kisebb tavakon, ahol a nagy számban
összesereglett madarak mozgása a jeget fel tudta törni (ezen időszakban
Horvátországban gyűrűzött madarak közül sokat megfogtunk a '97-es és '98-as
költési illetve vedlési időszakban). Kisebb részben az észak-nyugati irányba
vonuló madarak elérték a Dunát (Vác,
Szigetszentmiklós). A hattyúk száma a tavon '97. márciusától kezdett emelkedni,
bár ekkor főként a revírfoglaló (legalább 4 éves) madarak jelentek meg.
Számuk fokozatosan emelkedett, a maximumot júniusban érték el, ez augusztus
végéig többé-kevésbé állandó maradt. Ezután kezdett csökkeni, egészen a
1998. januári (rövid időtartalmú) teljes befagyásig. Természetesen 1998-ban
szintén a zömében horvátországi telelőhelyen, illetve a Dunán (Fadd, Szigetszentmiklós)
jelentek meg a madarak. Február folyamán
enyhén emelkedett az állomány, majd az év további részében az előző évhez
hasonló ütemet mutatott.
A hattyúk előfordulása
(különösen a vedlő példányoké) igencsak kötődik a táplálékforráshoz, amely
júniusig zömmel természetes (hínárfélék), és csak a nyári turistaszezonban
származik az etetésből, majd szeptembertől ismét a "hínározó" hattyak lesznek
többségben. Ilyenkor a tradicionális vedlőhelyekről a madarak a déli part
hínárban gazdag részein akár 100 példányt meghaladó csapatokbangyülekeznek
(Fonyód, Balatonszabadi). Az őszi-tavaszi időszakban a táplálkozás és tartózkodás
fontos állomása a Dráva és a Balaton között körülbelül félúton elhelyezkedő
halastavak (pl. a Miklósfai) ahol a példányszám nem ritkán 100 körül mozog,
de a 150-et is elérheti. Ezeken a helyeken természetesen a hínárfélék
teszik ki a madarak teljes táplálékát.
Télen az állomány (még
olyan enyhe télen is mint az előző) északról érkező madarakkal dúsul, amit
két februárban gyűrűzött és a lengyel költő-vedlőhelyen (júniusban)
leolvasott egyed bizonyít.
A nem balatoni eredetű
hattyúk közül meg kell említeni azokat, amelyek vedlő csapatokban bukkannak
fel. Ezek lehetnek hazai és külföldi eredetű madarak, amire példa egy nyári
lengyel leolvasás, mely madár valószínűsíthetően a telelésre ideérkezőkből
maradt itt.
A vonulás sematikusan
ismertetett módjától eltérő kivételek is akadnak, ami egyrészről a faj
meglepő és szinte hihetetlenül mozgékony természetéből adódik (a színes
leolvasásokból egyértelmű, hogy napi 50-80 /!/ km-es elmozdulás sem számít
ritkának), illetve, hogy a Balaton környéki három nagyobb város (Siófok,
Keszthely, Balatonfüred) kikötőiben egész évben folyamatos az etetés, amely
egyes egyedeket maradásra, illetve idevándorlásra késztet.
Költési eredmények
A költési eredményeket
csak megbecsülni tudtuk, tekintettel arra, hogy a fészkek keresése meglehetősen
nagy időráfordítást igényel. Erre legalkalmasabb a szeptember végi, október
eleji időszak, amikor a családok, mivel a fiókák egy része még röpképtelen,
illetve egyes tojó példányok vedlése is elhúzódik, még nem vonultak el,
de búvóhelyeikről előmerészkednek. 1997-ben a balatoni állományt 35-40
párra becsültük. 1998-ban 40 pár körüli adatot tartunk elfogadhatónak,
ami a Balaton Felvidék Nemzeti Park Igazgatóság
légifotós felmérése (65 pár), és az ezt követő állomány reguláció után
- mint a sikeresen költő párok mennyisége - jó irányszámnak tűnik. Ezen
adatokból következik, hogy a tó a faj legnagyobb magyarországi állományának
ad otthont, hiszen a 1997-esországos állomány 152-166 pár között volt,
míg az 1998-as állomány (bár az adatok gyűjtése még folyamatban van) szintén
200 pár alatt marad, amiből a Balaton utáni legnagyobb párszámú élőhelyek
a Kis-Balaton (20-30 pár), a Velencei- és a Fertő tó ( kb. 10-10
pár).
Vedlő csapatok vizsgálatainak
eredménye
A bütykös hattyú 2-3
éves koráig nem fészkel, a párok legkorábban a 4. kalendáriumi évben fognak
bele az első költésbe. Azonban külföldi adatokból tudható, hogy a párok
többsége csak életük 5. évében alapít családot, de jó néhány egyed még
10 évesen sem fészkel. A nem fészkelő madarak egyedenként változó időszakban,
de általában június közepétől augusztus végéig egyszerre vedlik ki evezőtollaikat,
és ilyenkor több, mint egy hónapig röpképtelenek (lohosak).
Ezért nem meglepő,
hogy - szerintünk meglehetősen pontos - becslésünk 400-450 vedlő egyedet
jelez. 1997-ben a főbb vedlőhelyek Balatonlelle-Balatonboglár, Keszthely
és Balatonfüred voltak, ám Siófokon és szinte a tó teljes területén voltak
kisebb csapatok, elsősorban azokon a helyeken ahol kikötők és nagyobb mólók
találhatóak. Az 1998-as évben a nagyobb vedlőhelyek némiképpen módosultak,
Balatonlelle-Balatonboglár, Keszthely és Balatonfüred mellett Révfülöpön
és Csopakon is jelentős gyülekezés volt. Mindkét
évben a nagyobb vedlőhelyeken 50-120 között alakult a létszám.
A vedlő példányok származási
helyét a gyűrűzések alapján nehéz meghatározni, hiszen elsősorban télen
és nem fészkelőhelyen gyűrűzött madarakat fogtunk vissza. Az természetes,
hogy a vedlő példányok zöme balatoni eredetű, de belföldi (nem balatoni
kelésű) visszafogásunk is volt, ilyen két Velencei-tóról származó egyed.
A már említett lengyel madár érdekes adatot szolgáltat.
Összefoglalás, különös tekintettel a természetvédelmi
kérdésekre
A Balaton területén
1997-1998-as években körülbelül 40 pár bütykös hattyú fészkelt és 400-450
példány végezte vedlését. A telelő állomány ezen években nem volt jelentős.
Sokan felvetik a kérdést, hogy nem sok-e ez a mennyiség
erre a területre, kell-e az állományt szabályozni, mennyire káros a faj
más madarak, emberek illetve a tó szempontjából.
Először is le kell
szögezni, hogy a bütykös hattyú a tóra természetes úton települt be, ilyen
szempontból nem szabad tájidegen fajnak tekinteni. Azon lehet vitatkozni,
hogy az első magyarországi betelepülők - melyek fokozatosan terjedtek a
Dunántúlon - milyen emberi beavatkozás eredményeképpen jelentek meg hazánkban.
Az is mindenképpen az igazsághoz tartozik, hogy a madarak egy része lengyel
eredetű (lásd Balatonon vedlő madár),
így teljesen természetes közegből érkeznek. Hogy a tavon, illetve egyáltalán
az országban lévő állomány sok-e, arról néhány európai adat: Szlovákia
200-500 pár, Csehország 600-700 pár, Lengyelország 8.000 pár, Dánia 40.000
pár, Hollandia 15.000 pár stb., tehát
a mi 200 párat el sem érő állományunk még csekély jelentőségűnek sem nagyon
nevezhető...
Más fajú vízimadarakra
gyakorolt negatív hatását (agresszív viselkedés) természetesen részben
meg kell erősítenem, de azt is le kell szögeznem, hogy sem nálunk, sem
külföldön erre vonatkozó egzakt vizsgálatok nincsenek, így a gyakran mende-mondaként
terjedő "rémtettek" erősen túlzóak.
Hogy az emberek számára
közvetlen negatív hatással lenne a faj (megtámadott kisgyerek, stb.), ezt
a "csecsemőt rabló keselyű" népmesei elem kategóriájába kell sorolnom.
Hogy "a faj ürülékével szennyezi a standok területét" érvet, pedig a humán
szennyezéssel összehasonlítva (ne feledjük, költési idő végén is maximálisan
600 hattyú tartózkodik a tavon, míg egy átlagos nyári napon 1 millió
feletti olajos ember) nevetségesnek és elfogadhatatlannak tartom.
A tó ökoszisztémájára
gyakorolt hatását a sok csontig lerágott üggyel (műtrágyázás, csatornázás,
nádas fragmentáció, vízfelület rablás, angolna kérdés stb.) szemben szintén
értelmetlen
feszegetni.
Ezek után világos,
hogy az "állományszabályozással" nem értek egyet. Egyrészt a tó életére
jelentős (negatív) hatással nincs, másrészt a tóra természetes úton érkező
fajról van szó. Azt is meg kell említeni, hogy sok "önkéntes" is magát
felhatalmazva érzi a hattyú pusztítására, így a folyamat kontrolálhatatlan.
Magam a neves lengyel hattyúkutatóval Maria Wielochhal
értek egyet, hogy a bütykös hattyú állományát sem pozitívan (etetés) sem
negatívan (tojások zsírozása, kiszedése, kilövés) nem szabad befolyásolni.
A természetre gyakorolt emberi beavatkozásokból eddig nem sok jó sült ki...
Köszönetnyilvánítás
Nehéz lenne mindazokat felsorolni akik a munkánkat
segítették. Mindazonáltal a terepi munkában nyújtott segítségért köszönet
elsősorban a PKMK aktív tagjait, lengyel és
dán "hattyász" barátainkat, a leolvasások terén a PKMK-sok mellett számtalan
segítőkész megfigyelőt illet meg. A területre vonatkozó adatokat Faragó
Imre Csabától, Horváth Jenőtől, Palkó Sándortól és Szabó Balázstól
kaptam. A szerény pénzügyi támogatást az 1997-es évre a KKA "h" keret,
míg az 1998-as szezonra a PKMK nyújtott. Ezen kívül köszönet illeti az
MME Gyűrűző- és Vonuláskutató Szakosztályát (Gyűrűzőközpont) is.